A Tolnai Dombvidékhez tartozó Völgységben feltárt régészeti leletek ("bonyhádi balta", kelta agyagedények, bronzkori fegyverek, római pénzek, avar sírok) bizonyítják, hogy e térség évezredeken át vonzotta a különböző ókori népeket. A letelepedés folyamatossága a magyar államalapítás óta töretlen. A Bonya ("Bucna") nemzetség nevét őrző település és közvetlen környékének jelentősége a középkorban már számottevő (XIV. század Szent Iván apátsági monostor az Óhegyen XV. század "Zerdahel" és "Saplek" mezőváros). Átmeneti megtorpanást - az elnéptelenedéssel fenyegető - másfél évszázados török uralom (1543-1687) jelentett.

     Bonyhád fejlődése a XVIII. században lendült fel. A gyér magyar és rác (szerb) családok mellé több hullámban érkeztek a németországi (főleg Fulda környéki) később egységesen "sváb"-nak nevezett rajok, majd a Magyarországból és Galíciából beszivárgó zsidók. Az új földesurak közül a Perczel család szívesen befogadta az új munkaerőt, s egyben példát mutatott az árutermelő gazdálkodás fellendítésére. Két-három emberöltő során szinte csoda történt: Bonyhád lélekszáma 3000 fölé emelkedett, a falu 1782-ben mezővárosi rangot kapott, a négy vallásfelekezet (katolikus, evangélikus, izraelita, református) elemi iskolát tartott fenn és templomot épített, az iparosok céhekbe tömörültek, a kereskedelmet a heti piacok és 1802-től a vásárok pezsdítették, nemesi kúriák épültek, Bonyhád a Völgységi járás központjává nőtte ki magát.

     A feudalizmus korlátait a reformeszmék gyengítették. Az új iránt fogékony kis számú helybeli értelmiség (Winkler Mihály, Boskowicz Wolf, Egyed Antal, Borbély József lelkészek, Perczel Sándor, a Vörösmarty Mihály nevelte Perczel Mór és Miklós) a haladás gondolatát terjesztette. Az 1848-as forradalom törvényei (jobbágyfelszabadítás, közteherviselés, szabadságjogok) - a szabadságharc bukása ellenére - felgyorsították a polgári (kapitalista) fejlődést.

     Az 1867. évi Kiegyezést követő évtizedekben az önellátó mezőgazdaságot felváltotta a vetésforgóra épülő belterjes művelés, amely országos hírűvé emelte a szarvasmarha-tenyésztést. A sokoldalú kézműipar versenyképes minőséggel jelent meg a piacon. Néhány zsidó nagykereskedő fővárosi méretű üzletet nyitott. A Dombóvár-Bátaszéki vasútvonal megépítésével (1873) a bonyhádi vásárok vonzásköre kiterjedt, a bajai Duna-híd és vasútvonal felavatásával (1909) a kereskedelmi kapcsolatok Észak-Bácskáig nyúltak. A mecseki szénbányászat következményeként Bonyhádon megjelent a villanyáram (1902), Az új energiaforrás a gyáripar kezdetét jelentette (1909: dominó és zománctáblagyár, 1917: cipőgyár). A gazdasági konjunktúra hatására gyarapodott a népesség (6000 főre), növekedett a közművelődés iránti igény. Bonyhád a XX. század elejére iskolavárossá fejlődött (1870: evangélikus gimnázium, 1884 községi tanonciskola, 1905: katolikus leány-polgári iskola, 1910: internátus).

     Bár a közigazgatás országos átszervezése megszüntette a mezővárosi rangot (1872), s Bonyhád újra község lett, majd 1903-tól nagyközség, de a járási székhely megőrizte a kisvárosi jellegét, sőt azt középületekkel fejlesztette (járási hivatalok, bankok stb.)

     A dinamikus fejlődést megállította az első világháború, a rendszerváltozásokat követő infláció, majd a gazdasági válság. Sikerként megemlítendő a vasúti teherrakodó megépítése és összekötése a fővonallal 1922, a járásbíróság, a "mozgófénykép üzem" és a strand megnyitása. Az 1930-as évek közepétől - a hadigazdálkodás nyomán - felgyorsult a cipő- és a zománcgyár termelékenysége. Bonyhád lakossága 1941-re 8300-ra gyarapodott. Az elhúzódó gazdasági nehézségek a társadalmi feszültségeket növelték. A szociáldemokrácia iránti fogékonyságot 1930 táján felváltotta a pángermán-hitleri ideológia terjedése. A Bonyhádról elinduló antifasiszta szellemi ellenállás, a Hűséggel a Hazához mozgalom (1942) hatása korlátozott volt. A második világháború következményeként tragikus események zajlottak le (1944-46), a zsidóság deportálása, a málenkíj robot, a németajkúak internálása és a vagyonelkobzás, végül a kitelepítés ( a népességveszteség kb. 3500 fő) E tragikus "népvándorlás" adott lehetőséget 1945-48 között a bukovinai, az erdélyi és a felvidéki magyarok (kb. 300 család) betelepítésére. Bonyhád lakosságának a száma 1949-ben 7500-ra esett vissza.

     Az 1945-ben meginduló demokratikus fejlődés 1948-ban a proletárdiktatúrába torkollott. Az üzemek államosítása (1948), a szocialista alkotmány (1949), a tanácsrendszer (1950), a mezőgazdaság kollektivizálása(1948-60), a kisipari termelőszövetkezetek létrehozása a szovjet típusú gazdasági-társadalmi-politikai rendszert teremtették meg. A tervgazdálkodással járó erőltetett fejlesztés következményei: az üzemek, a közúti (6-os főút), az üzlethálózat és a kommunális hálózat fejlesztése. A művelődés terén az iskolák államosítását (1948) követően az általános iskola bővítése (I. számú 1948, II. számú 1961, III. számú 1984), a kereskedelmi-közgazdasági középiskola alapítása (1945) és új épületbe költözése (1968), a leánykollégium megnyitása (1951) és bővítése (1975), az ipari szakmunkásképző intézet kifejlesztése, továbbá a járási művelődési központ (1952) és a járási könyvtár (1953) megnyitása érzékelteti az eredményeket. A kulturális intézmények új célépületei gazdagították a városképet.

     Bonyhád több nyelvű, vallású és szokású lakosságának feszültségeit és ellentéteit e "népek kohója" fokozatosan eggyé olvasztotta. A lokálpatriotizmust növelte a nagyközség várossá nyilvánítása (1977). A lakosság közérzetét javították az utóbbi két évtized sikerei (vízmű, új lakótelep, VOLÁN-pályaudvar, új szakrendelő, új művelődési központ, gázvezeték, köztéri szobrok, múzeum, telefonhálózat stb.) Majos község Bonyhádhoz csatolásával a lakosság lélekszáma ma megközelíti a 15000 főt.

Lakosság száma: 14596 fő
Belterület: 706 ha
Külterület: 6507 ha